1912-ben a Felső-Tisza-vidékéről, Tiszaújhelyről a Pest megyei Tápiószelére költözött Blaskovich György (1878-1960) és Blaskovich János (1883-1967). Elkísérte őket édesanyjuk, Blaskovich Gyuláné, született Gressai Marcella (1858-1932), valamint Blaskovich János adoptált lánya, Mária (1904-1967).
A tápiószelei évek alatt kiteljesedett a Blaskovich testvérpár műgyűjtése, valamint a régmúlt emlékei iránti érdeklődése. 1923 februárjában megjelent Blaskovich János Attila városa című tanulmánya, amely megindította a szomszédos Tápiószentmártonban azt az ásatást, amely révén egy kurgánon, kunhalmon szarmata, római, kelta, szkíta, s egyéb edénytöredékek között, egy kúpos arany fülbevaló társaságában napvilágra került a tűzben aranyozott, szkíta elektron szarvas.
A Blaskovich fivérek az 1920-30-as években tudatosan keresték az alsó Tápió mentén a szkíták nyomát. Ez idő alatt a jó kapcsolatot alakítottak ki a Magyar Nemzeti Múzeum régészeivel, különösen dr. Fettich Nándorral. 1938-ban Fettich vezette a tápiószelei szkíta temető feltárását. A MNM régészei 1953-ig folytattak a településen archeológiai munkát, miközben megismerték a testvérpár azon szándékát, hogy műgyűjteményüket a magyar nemzetnek kívánják hagyományozni, amiről a fivérek már 1938-ban okiratot készítettek. A második világháborút követő években ezért a MNM vezetése segítséget nyújtott abban, hogy a tápiószelei Blaskovich kúriában hivatalos védelmet kapjon a családi műgyűjtemény és a régészeti leletanyag.